2026. október | Békés Anita | Olvasási idő kb. 9 perc
Buenos Aires legnagyobb temetőjében különös társaság gyűlt össze. Troilo, Pugliese, D’Arienzo, Di Sarli, De Caro – csak hogy néhány nagy nevet említsek. Emberek, akik évtizedekkel ezelőtt meghaltak, mégis, mi tangósok szinte minden este találkozunk velük.
Még jól emlékszem, mikor a Chacarita temetőben jártam. Furcsa látogatás, tudom. De mégis, mit tehetnék, ha nekem már csak ez a fajta találkozás adatott a tangó nagy alakjaival?
Egy tangós sétára invitállak benneteket… most kicsit másképp.
A Chacarita temető nem próbál elegáns lenni – legalábbis nem úgy, ahogy a Recoleta teszi -, de az ember mégis ösztönösen suttogni kezd. A Chacarita hatalmas. Néhol monumentális, máshol egészen hétköznapi. Vannak széles útjai, amelyeken autók járnak, árnyékos fasorai, díszes mauzóleumai, föld alá vezető lépcsői és olyan részei, ahol az emberlánya komolyan elgondolkozik, hogy vajon egy horrorfilm forgatásán jár-e.
Egy egész város
Augusztusban Buenos Aires tele van tél végi napsütéssel, azzal a csalóka fajtával, amely messziről már majdnem tavaszinak tűnik. A fák között madarak csiripelnek, miközben áthaladok a temető főbejáratának grandiózus oszlopai között. Egy ideig még behallatszik az elhaladó buszok, autók és motoros futárok örvénylő morajlása, majd egyre fátyolosabbá válik mögöttem a város, mintha tényleg egy varázslatos kapun léptem volna be a túlvilágra. Néhány lépéssel beljebb minden elcsendesedik.
A GPS jó barátom, arra koncentrálok. Végülis ugyanúgy címeket keresek, mint napjában többször. Bár ezek a tartózkodási helyek némileg hosszabb ideig léteznek.
Aníbal Troilo. Osvaldo Pugliese. Juan D’Arienzo. Carlos Di Sarli. Francisco Canaro. Julio De Caro. Carlos Gardel. Roberto Goyeneche. Agustín Magaldi. Homero Manzi. Enrique Santos Discépolo. Tita Merello. Alberto Castillo. Roberto Firpo. Osvaldo Fresedo. Edmundo Rivero. Enrique Cadícamo. Alfredo Le Pera. Sebastián Piana. Rosita Melo…
Ismételgetem a neveket.
Zenekarvezetők, énekesek, zeneszerzők, költők. Emberek, akiknek az életében talán csak a tangó volt a közös, most mégis ugyanazon a címen laknak.
Furcsa névsor egy temetőlátogatáshoz. Számomra inkább úgy néz ki, mint egy különösen ígéretes milonga lejátszási listája.
Tétován elindulok meglátogatni őket…
Egy járvány, egy halálvonat és egy városnyi sír
Korábban olvastam, hogy Chacarita története egyáltalán nem békésen kezdődött.
1871-ben Buenos Airest súlyos sárgalázjárvány sújtotta. A halottak száma olyan gyorsan emelkedett, hogy a meglévő temetők már nem tudták fogadni őket. A városnak sürgősen új temetkezési helyre volt szüksége.
Így született meg az első Chacarita, az akkori város szélén, távol a sűrűn lakott negyedektől. A járvány idején külön vasúti szerelvény szállította a holttesteket a temető felé. A helyiek tren de la muerte, vagyis halálvonat néven emlegették.
Nem éppen az a történet, amelyet egy város turisztikai prospektusának első oldalán szeretnék olvasni, de ez is hozzátartozik az emberi élethez.
A kezdeti temető hamar megtelt, később bezárták. A ma ismert Chacarita már egy későbbi, jóval nagyobb temetőegyüttes, amelynek kialakításában Juan Antonio Buschiazzo építész és mérnök játszott meghatározó szerepet. A terület ma 95 hektár. Összehasonlításképpen a híres Recoleta temető mindössze körülbelül 5,5 hektáros. Chacarita tehát több mint tizenhétszer akkora.
Ezt a különbséget pedig meglehetősen gyorsan megtapasztalhatom: A térképen két tangós pont összekötése nem csak pár lépés, hanem akár 30-40 percnyi séta.
Nagyjából tíz percnyi bolyongás és GPS követés után, két teljesen egyforma út kereszteződésében állok, és rájövök, fogalmam sincs, merre van Pugliese. Mondjuk valahogy illik hozzá, hogy még itt sem könnyíti meg a dolgom.
A temetőben ráadásul nemcsak a felszínen lehet eltévedni. Hiszen felfelé és lefelé is utak vezetnek.
Az egyik legkülönösebb része a föld alatti VI. panteon, amelynek kilenc galériáját az 1950-es években alakították ki. A modernista temetkezési épületegyüttes tervezését Ítala Fulvia Villa vezette, és a munkában a később nemzetközileg is ismertté vált argentin építész, Clorindo Testa is részt vett.
A Chacarita tehát nem csupán temető, hanem a huszadik századi argentin építészet egyik figyelemre méltó alkotása is.
Ahogy sétálok, a levegő hűvösebb lesz, a hangok tompábban verődnek vissza a falakról. Egymás fölé rendezett sírhelyek sorakoznak, rajtuk nevek, dátumok, apró emléktárgyak. A folyosók hosszabbnak tűnnek, mint amennyit az ember szívesen sétál száz és száz ismeretlen halott társaságában.
Nem vagyok különösebben babonás. Ezt fontosnak érzem leszögezni.
De azért harmadszor is hátranézek, és inkább a legközelebbi D’Arienzo pöttyöt célzom meg a térképemen.
A ritmus királya most hallgat
Az első név megtalálásakor történik valami furcsa. Nem azért, mert különösen látványos lenne a kripta – Alberto D’Arienzo y Familia. Sosem gondolkoztam D’Arienzo családjáról. Mostmár igen. Nézem a feliratot, majd gyorsan kutatni kezdek az Interneten: Alberto D’Arienzo, olasz származású üzletember, aki kereskedelmi képviselőként dolgozott Buenos Airesben. Juan D’Arienzo édesapja volt. Édesanyja Amalia Améndola. Alberto egyáltalán nem örült fia zenei ambícióinak. Azt szerette volna, ha Juan jogász lesz, és a családi üzleti tevékenységben vállal szerepet. Édesanyja viszont támogatta a zenetanulását, és már nyolcéves korában beíratta a konzervatóriumba… hirtelen egy távoli zenekarvezetőből egy hús-vér emberré válik előttem. A saját küzdelmeivel, döntéseivel és gazdag zenei hagyatékával.
Juan D’Arienzo. A Rey del Compás, a ritmus királya.
D’Arienzo 1976-ban halt meg. Éppen fél évszázada nincs közöttünk. A felvételei azonban olyan természetességgel szólnak ma is a milongákon, mintha a zenekara csak egy rövid szünetre vonult volna le a színpadról.
Ott állok a csokrok előtt, és zavarba ejtően fizikai az egész. Hiszen számomra ő elsősorban hang volt. De ennél sokkal több volt. Volt teste. Gyerekkora. Rossz napjai. Járt Buenos Aires utcáin. …vajon kételkedett valaha is magában? Vajon az édesapja valaha túllépett a fia hivatásán, vagy folyamatosan rágta a fülét a „közös családi bizniszért”.
De aztán végülis visszatért közéjük.
Pugliese, Pugliese, Pugliese
Osvaldo Pugliese sírját nehéz összetéveszteni valaki máséval.
A vörös és fekete márványból készült emlékművön a zongoránál ülő zenész alakja fogad. Nem olvad be a többi sír közé. Nem is állna jól neki.
Megállok előtte. És önkéntelenül zenét hallok a fejemben anélkül, hogy el kellene indítanom.
Pugliese neve alatt virágok, és itt-ott szentképek az arcmásával, amiről eszembe jut az egyik legkülönösebb argentin babona.
Pugliese, Pugliese, Pugliese.
Argentínában sok zenész és előadóművész a mai napig háromszor ismétli el a nevét, hogy elűzze a balszerencsét. Képe megjelenik öltözőkben, stúdiókban, olykor apró szentképeken is. San Pugliese, vagyis Szent Pugliese lett belőle, természetesen nem egyházi értelemben. A legismertebb eredettörténet szerint egyszer Charly García koncertjén technikai problémák adódtak. Valaki betett egy Pugliese-lemezt, és a hangosítás csodával határos módon megjavult. Hogy valóban így történt-e, nehéz bizonyítani. A legenda mindenesetre önálló életre kelt.
Az egészben van egy különösen szép ellentmondás: Pugliese meggyőződéses ateista volt, mégis egyfajta világi védőszentté vált.
Áhítattal érintem meg a napon felmelegedett márványt. Szerencséből sosem elég. Pugliese egész életében hitt abban, hogy a zene – így a tangó is – több lehet az egyéni sikernél. Zenekarának kollektív működése, a zenészek közötti szolidaritás és társadalmi elkötelezettsége legalább annyira hozzátartozik az örökségéhez, mint a La Yumba.
Akik sosem hagyták el Buenos Airest
A csupán pár lépésnyire lévő Aníbal Troilóhoz érve már kezdem érteni ennek a helynek a logikáját. Nem térképi értelemben. Abban továbbra is reménytelen vagyok. Hanem abban, hogy miért kerültek ennyien ide.
Buenos Aires tangótörténete szétszóródott a városban. Régi színházakban, eltűnt kávéházakban, utcanevekben, lakóházakban, lemezborítókon és fényképeken. Chacaritában viszont egyszer csak összeért a történetük, sőt 1948-ban külön területet is kialakítottak a kulturális élet kiemelkedő alakjai számára. Itt nyugszik az argentin kultúra számos ismert szereplője, közöttük Troilo is.
Troilo. Az a Troilo, akinek bandoneónja egyszerre tudott beszélni és hallgatni. Aki zenekarvezetőként nemcsak egy hangzást, hanem egész korszakokat formált. Akinek együtteseiben olyan zenészek fordultak meg, mint Astor Piazzolla, és akinek zenéje ma is képes néhány másodperc alatt megváltoztatni egy milonga hangulatát.
És körülötte ott van egy egész nemzedék emlékezete.
Emberek, akik ismerték egymást, együtt játszottak, versenyeztek, vitatkoztak, vagy egyszerűen ugyanannak a városnak ugyanabban a különös zenei korszakában éltek.
És újra az történik, mint a korábbi síroknál. Az ember óhatatlanul elkezdi elképzelni őket nem bronzportrékként és fekete-fehér fényképekként, hanem élő emberekként. Fáradtan. Szerelmesen. Dühösen. Egy kávé mellett. Hajnali háromkor.
A férfi, aki még mindig cigarettát kap
Chacarita egyik legismertebb lakója Carlos Gardel.
Az 1935-ben repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt énekes sírja Buenos Aires egyik különös zarándokhelye. A mosolygó, elegáns öltönyt viselő bronzalak kezébe a látogatók hagyományosan cigarettát helyeznek. A szokás annyira ismertté vált, hogy Buenos Aires hivatalos turisztikai oldala is külön megemlíti. Amiről viszont nem szól a „fáma”, hogy ehhez fel kell mászni a sír tetejére – a nyaktörő mutatványt én is távolról megszemléltem, majd gyorsan el is vetettem a felmászás gondolatát, így csak felnyújtottam az éppen fent lévő fiatal lánynak az általam hozott cigarettát, hogy tűzze Gardel ujjai közé.
Gardelről gyakran mondják Argentínában, hogy cada día canta mejor – vagyis napról napra jobban énekel. Van ebben némi szemtelenség az idővel szemben, hiszen a hangja 1935 óta nem változhatott. Ám manapság én is úgy hallom, hogy Gardel egyre csak javul… Hogy hogyan? Titok.
A halottak, akikkel minden este táncolunk
Mire először gondolkodom el azon, hogy talán indulnom kellene hazafelé, már órák telnek el.
A listámról nevek kerülnek le, mások mellé kérdőjelek. Van, akit könnyen megtalálok. Más után hosszú ideig bolyongok. Néha segítséget kérek, néha feladom, aztán tíz perccel később mégis újra keresni kezdem. Néha megijedek egy hirtelen hangtól, aztán fázni kezdek az árnyas fák alatt.
Viszont a boldog borzongás közepette újra észreveszem, hogy már nem sírokat keresek, hanem apró bizonyítékokat arra, hogy ezek az emberek valóban léteztek. Mert a tangó furcsa módon könnyen mitológiává változtatja a saját múltját.
D’Arienzo a ritmus. Di Sarli az elegancia. Pugliese a dráma. Troilo a bandoneón. Néhány szóba sűrítjük őket, hogy könnyebb legyen elmondani, mire táncolunk. A temetőben viszont visszaváltoznak emberekké. Születési dátummal. Halálozási dátummal. Családdal. Egy hellyel, ahová virágot lehet vinni.
És miközben ott állok közöttük, eszembe jut, mennyire szokatlan a mi viszonyunk ezekhez a zenészekhez. A legtöbb zenei kultúrában a régi mesterek műveit időről időre újra előadják. Más zenészek, más hangszereken, más közönség előtt. Mi viszont az eredeti, sokszor nyolcvan-kilencven éves felvételekre táncolunk. Nem (csak) egy mai zenekar játssza el nekünk, milyen lehetett D’Arienzo. Magát D’Arienzót halljuk. A recsegéssel, a felvétel korlátaival, az akkori zenekar valamennyi apró sajátosságával együtt.
Ez pedig egészen különös kapcsolatot teremt az idővel.
Egy 1940-es években rögzített zenekari játék ma este is mozgásba hozhat egy egész tánctermet Budapesten, Buenos Airesben vagy Tokióban. A zenészek nincsenek már közöttünk. Az a pillanat, amikor együtt játszottak, réges-régen elmúlt. De a hatása újra és újra megtörténik.
A kijárat felé
Mire elindulok kifelé, a nap már alacsonyabban áll. A fák hosszú árnyékokat húznak az utakra, és a bejárat felől lassan újra beszivárog Buenos Aires zaja.
A városban folyik az élet.
Buszok járnak, emberek sietnek, valaki valahol kávét főz. A temetőn kívül minden pontosan úgy működik tovább, mintha odabent nem feküdne a város zenetörténetének egy jelentős része.
Amikor legközelebb milongára mész, biztosan lesz D’Arienzo. Szinte biztosan lesz Troilo. És talán Pugliese is, ha szerencséd lesz. És amikor megszólalnak, néhány órával azután, hogy ezt a cikket olvastad, talán egészen mást jelenthet majd az a mondat, amit olyan könnyedén mondunk: „Ez egy Troilo.”
Bár láttad, hol van éppen Troilo. De a milongákon érezzük, hogy mégsincs ott. Mert itt vannak velünk.
