2026. október | Olvasási idő kb. 7 perc
Van valami szerethető abban, amikor a szokásos cortina-közi beszélgetés a zenére terelődik át. Valaki a társaságból megemlíti, hogy különösen szereti Pugliese-t (Egyet is értünk vele! – a szerk.), mire a mellette álló hozzáteszi, hogy tud egy elképesztő történetet a zenekarról. Aztán mire megszólal a következő tanda, már egészen különös helyen járnak képzeletben: egy régi Buenos Aires-i kávéházban, egy zenekari próbán vagy egy olyan ember életében, akinek a nevét még leírni is kihívás.
Velem is előfordult már, hogy ilyen történeteket meséltek nekem, amit azóta én is továbbadok. Vajon így születnek a tangós népmesék? Minden esetre, szeretem ezeket a pillanatokat.
A social tangó világában nemcsak az számít, mi történik a táncparketten. Talán ugyanolyan fontos, mi történik azon túl. No nem csak a táncparkett szélén, hanem térben és időben teljesen máshol és máskor. Tapasztalataim alapján, közösségünket igencsak gyorsan lázba hozza egy nyolcvanéves felvétel, egy zenekar hangzásvilágának apró módosulása vagy egy történet arról, hogyan került valaki a tangó világába. Persze nem kell két lábon járó tangólexikonná válnunk. Nem szükséges fejből tudni, melyik zenekarban ki, mikor és kivel játszott, vagy hogy hányféle felvétel készült egy-egy tangóból. De jó érzés ismerni a tangó mögött élő embereket. És még jobb, amikor ezt megoszthatjuk azokkal, akiket még érdekel is. (Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy ünnepélyesen elnézést kérjünk minden nem tangózó családtagtól és baráttól, hogy a tangóutunk bizonyos időszakaiban másról sem beszélünk.)
Dimitris Bronowski is szeret történeteket mesélni. A The Curious Tanguero néven ismert író és social tangótáncos 2009 óta járja a tangó világát, könyveiben, írásaiban és podcastjában pedig mindazt a kíváncsiságot igyekszik továbbadni, amelyet ez a tánc ébresztett benne. Legújabb könyve, a The Legends of Argentine Tango a tangó legendás alakjainak emberi, olykor meglepő, máskor megható történeteit gyűjti össze.
Amikor meséltem neki a RONDA Magazinról, örömmel fogadta az ötletet, hogy néhány írása nálunk is megjelenjen. Így most az ő jóvoltából, szeretettel hozzuk el ezeket a friss, ropogós történeteket a legújabb könyvéből, a The Legendsof Argentine Tango-ból.
Ebben a cikkben négy apró történetet olvashattok Osvaldo Puglieséről és azokról az emberekről, akiknek az élete valamikor összefonódott az övével.
És ki tudja, talán a következő Pugliese-tanda után már lesz egy új történetetek, amit elmesélhettek valakinek a cortina alatt.
Az üres zongora, amely minden este játszott
Lépj be egy argentin tangóhelyszínre, és időnként valami szokatlant pillanthatsz meg: egy üres zongorát a színpadon, billentyűin egyetlen szál vörös szegfűvel. Senki sem ül előtte, mégis mindenki pontosan tudja, kit jelképez. Osvaldo Pugliese, a tangó egyik legnagyobb zenekarvezetője előtti tisztelgés ez, egy ember előtt, akit annyira szerettek, hogy a zenészek idővel a szerencse jelképévé emelték.
Pugliese élete sosem volt könnyű. Buenos Aires-i munkáscsaládból származott, létrehozta a tangótörténet egyik legnagyobb hatású zenekarát, politikai meggyőződése miatt pedig többször is bebörtönözték. Amikor őrizetbe vették, zenekara nem volt hajlandó lemondani a fellépéseket. Ehelyett egy vörös szegfűt helyeztek a zongorájára, és nélküle játszották végig a koncertet. A billentyűk előtt üresen hagyták a helyét, amíg vissza nem tért. Idővel az üres zongora a hűség, a kitartás és a tisztelet jelképévé vált.
Argentínában ma is sok zenész suttogja fellépés előtt háromszor: „Pugliese, Pugliese, Pugliese”, hogy elűzze a balszerencsét. Bájos hagyomány ez, de a babona mögött valami sokkal jelentősebb rejlik: emlékeztető arra, hogy az emberi jellem éppolyan maradandó örökséget hagyhat maga után, mint a tehetség.
A tangózenekar-vezető, aki azért született Párizsban, mert a szülei a tangót exportálták
Alfredo Gobbi már azelőtt az argentin tangó előkelőségei közé tartozott, hogy egyáltalán képes lett volna kézbe venni egy hegedűt. 1912-ben Párizsban született, mert szülei, a híres Los Gobbi előadópáros tagjai éppen ott segítettek megismertetni a tangót az európai közönséggel. És ki volt a keresztapja? Nem más, mint Ángel Villoldo, az El Choclo szerzője, aki maga is részt vett abban a korai vállalkozásban, amelynek során a tangót átvitték az Atlanti-óceánon.
Buenos Airesbe visszatérve azonban Gobbi apja azt remélte, hogy tehetséges fiából klasszikus koncerthegedűs lesz, nem pedig tanguero. Alfredónak más elképzelései voltak. Hatévesen kezdett hegedülni tanulni, tizenhárom évesen lépett fel először hivatásos zenészként, 1930-ban pedig már egy figyelemre méltó szextettben játszott két másik fiatal muzsikus mellett, akiknek a neve később legendássá vált: Osvaldo Pugliese és Aníbal Troilo. 1942-ben végül megalapította saját zenekarát, és kialakította azt a mélyen kifejező stílust, amelynek köszönhetően kiérdemelte az El Violín Romántico del Tango, vagyis „a tangó romantikus hegedűje” becenevet.
Van valami csodálatosan körkörös Gobbi életében. Szülei átkeltek az óceánon, hogy segítsenek a tangónak új közönséget találni; fiuk visszatért Buenos Airesbe, és segített új hangot adni ugyanennek a zenének. Legközelebb, amikor az El andariego, a La viruta vagy az Independiente Club felhangzik egy tandában, figyelj arra a hegedűre. Neked van kedvenc Gobbi-felvételed, amelyre szívesen táncolsz?
A nő, akinek a zenekarában a fiatal Osvaldo Pugliese is játszott
1921-ben azok, akik beléptek a Corrientes sugárúton található Café Domínguezbe, valami rendkívülivel találkoztak: egy nő ült a bandoneón mögött, és férfiakból álló zenekart vezetett. Paquita Bernardo eredetileg zongorázni kezdett, de beleszeretett a bandoneónba, egy olyan hangszerbe, amelyet annyira a férfiakhoz kötöttek, hogy már azzal is szembement kora szokásaival, ha egy nő nyilvánosan megjelent vele. Villa Crespo környékén La Flor de Villa Crespo, vagyis „Villa Crespo virága” néven vált ismertté.
Az Orquesta Paquita zongoristája olyan valaki volt, akinek a nevét a tangótáncosok nagyon jól ismerik: a tizenéves Osvaldo Pugliese. Paquita zenét is szerzett. Egy 1924-es tangóversenyen, amelyre 180-an neveztek, ő volt az egyetlen nő, és Soñando című szerzeményével elismerő díjazásban (accésit) részesült. Egy másik szerzeményét, a La enmascaradát Carlos Gardel is lemezre énekelte. A tangó történetében azonban van egy bosszantó hiány: Paquita zenekara soha nem készített hangfelvételt, így olvashatunk ugyan a hangzásáról, de nem hallhatjuk.
Pályafutása szívszorítóan rövid volt. Paquita 1925 áprilisában, nem sokkal a huszonötödik születésnapja előtt, légzőszervi betegségben halt meg. Ez alatt a néhány év alatt bandoneónossá, zeneszerzővé és zenekarvezetővé vált egy olyan zenei világban, amelyet még évtizedeken át túlnyomórészt férfiak uraltak. Valahol a tangó történetében ott van a fiatal Pugliese zongorajátékának hangja, miközben Paquita Bernardo a bandoneón mögül vezeti a zenekart, és soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogyan szólt. Ha egyetlen tandára meghallgathatnál egy elveszett tangózenekart, az övét választanád?
Pugliese egy biliárdasztalon alva találta meg új énekesét
Mielőtt Jorge Vidal csatlakozott volna a tangó egyik legnagyobb zenekarához, az élete jóval kevésbé volt fényűző. A chacaritai Café Argentinóban énekelt, gyakran mikrofon nélkül, és annyi embert vonzott, hogy a tömeg egészen a járdáig hömpölygött. A pénz és a lakhatás azonban már kevésbé volt biztosított. Vidal később felidézte azokat az éjszakákat, amikor, miután mindenki hazament, párnának hajtogatta a kabátját, és néhány órára lefeküdt aludni egy biliárdasztalra.
A közelben rendszeresen megállt az Osvaldo Pugliese zenészeit szállító busz. Pugliese felfigyelt a tömegre, és elküldte a zenészeit, hogy derítsék ki, mi történik ott. Aztán egy hajnalon Vidal arra ébredt, hogy valaki gyengéden megérinti a vállát. Kinyitotta a szemét.
– Osvaldo Pugliese vagyok – mondta neki a látogató.
Pugliese megkérdezte, szeretne-e a zenekarával énekelni. Vidal azt hitte, viccel. De nem viccelt. Még meghallgatás sem volt: amikor Vidal másnap megérkezett, a hangszerelések már várták.
Néhány hónapon belül már a Puente Alsinát vette lemezre Pugliesével. Egyik éjszaka egy énekes egy biliárdasztalon alszik; másnap reggel a tangó egyik legnagyobb mestere felébreszti, és megváltoztatja az életét. Ha ez nem tangótörténet, akkor mi az?
A szövegek a szerző engedélyével, a RONDA Magazin saját magyar fordításában kerültek közlésre. A fordítás nem a könyv hivatalos magyar nyelvű kiadása.
- Eredeti mű: The Legends of Argentine Tango
- Szerző: Dimitris Bronowski, a Tangofulness szerzője: Kapcsolat, tudatosság és tartalom a tangóban
- Magyar fordítás: Békés Anita, szerk. – RONDA Magazin
