2026. október | Olvasási idő kb. 5 perc
Bevallom, tangóutam számos pillanatában nagyon szerettem volna nem kezdő lenni. És azt is bevallom, fogalmam sincs a mai napig sem, hogy pontosan mikortól nem számít az ember „kezdőnek”. Sőt, annak ellenére – vagy épp amiatt -, hogy valaki évtizedek óta tangózik, örök kezdőnek vallja magát, amit még egy szájszegleti szerény mosollyal is nyomatékosít. Amikor ténylegesen kezdtem a tangót, akkor ezekkel az emberekkel nagyon szerettem volna vitatkozni, hogy ne vicceljenek már. Manapság már nincs ilyen késztetésem.
Mobiltelefonok: a mugli láthatatlanná tevő köpenyek
Ha a legelső évemre gondolok, akkor már azzal is nagyon boldog lettem volna, ha nem izgulok annyira a milongák előtt. Hogy nem blokkol le az agyam, hogy hova is kell tenni a kezem, ha felkérnek. Már ha felkérnek. De a felkérés azért ekkor még nagyon trükkös volt. Ebben az időszakban nagyon sokat néztem a telefonomat. Nem azért, mert bárki keresett volna. Egyszerűen kellett valami, ami rendkívül elfoglaltnak láttatott (sikertelenül), miközben egyedül ültem egy kényelmetlen széken, és próbáltam úgy kinézni, mintha pontosan ezt terveztem volna az egyetlen szabad estémre.
Időnként felnéztem. Igen óvatosan. Mert addigra már megtanították a tapasztaltabbak, hogy a tangóban a nézelődésnek következménye van. Azt viszont még egyáltalán nem értettem ekkor, hogyan lehet úgy nézni valakire, hogy abból egyértelműen az derüljön ki: szívesen táncolnék veled, de ha te nem szeretnél velem táncolni, akkor természetesen egyáltalán nem téged néztelek, hanem valamit pontosan mögötted.
Ezt a képességet élesben kellett gyakorolni. És bizony nekem nagyon rosszul ment.
Ennek ellenére néha felkért valaki, rájuk azóta is hálás szívvel emlékszem, és szinte minden találkozáskor emlegetem is nekik. Meg arra is jól emlékszem, milyen örömteli pillanat volt felállni arról a bizonyos kényelmetlen székről. Végre táncolhattam! Legalábbis pár szám erejéig. A cortina közben visszaültem, és kezdődött minden elölről. Én pedig újra a mobilomért nyúltam.
A „majd ha…” korszak
Néhányunk a kezdeti félénk időszak után megérkezik egy másikhoz, amit úgy hívunk: “Majd ha…”
Majd ha többet tudok. Majd ha stabilabb leszek. Majd ha nem kell gondolkodnom, hogy ez most kereszt lett volna, vagy csak csámpásan léptem. Majd ha felismerem a zenekarokat. Majd ha többet kérnek fel. Majd ha lesz rendes tangócipőm. Majd ha lesz még egy rendes tangócipőm. (Ez utóbbi egyébként veszélyes gondolatmenet, és tudjuk, hová vezet…)
Mindeközben figyeltem azokat, akik látszólag már a közösség részei voltak. Számomra profik. Akiket megöleltek érkezéskor. Akik tudták, melyik sarokba kell ülni, ha beszélgetni szeretnének, és melyikbe, ha táncolni. Felismerték az első három hangból D’Arienzót, és valami rejtélyes módon azt is tudták, mikor kezdődik a következő vals tanda, miközben én még azt próbáltam megfejteni, hogy most cortina szól vagy csak nagyon furcsa tangó.
Zavart, hogy annyival többet tudnak nálam, pedig biztosan nem rakéta-tudomány ez a tangó (gondoltam akkor). Ezért tanulni kezdtem. Órákat, workshopokat, fesztiválokat kezdtem halmozni. Egy idő után már egész meggyőzően tudtam beszélgetni olyan dolgokról, amelyeket a testem még egyáltalán nem értett. Persze ez akkor még nem zavart, mert nem voltam tudatában. Sőt, ha valami nem ment, arra általában ugyanaz volt a válaszom. Még többet kell tanulnom, hiszen valahol ennek a sok tanulásnak a végén vár rám a tangó.
…és vajon van egy hely, ahol vár a tangó?
Dehogyis. Végig az úton csendesen fogja a kezed…
Olykor-olykor volt egy remek tanda, aminek hazafelé is a hatása alatt voltam. Volt egy este, amikor először ismertem fel egy zenekart. Volt, hogy valaki másodszor is felkért. Volt első tangócipőm. Első külföldi milongám. Első alkalom, amikor már én magyaráztam el valakinek, mi az a cabeceo…
És voltak rossz esték is.
Amikor nem kértek fel. Amikor felkértek, de bárcsak ne tették volna. Amikor úgy mentem haza, hogy talán az egész tangó nem nekem való. Másnap pedig természetesen megnéztem, mikor lesz a következő óra.
Valahogy így teltek az első hónapok, évek.
De nem szólt senki, hogy már ez is „AZ”
Azt hiszem, sokáig úgy kezeltem a kezdőséget, mint egy várótermet. Mintha a valódi tangó majd később kezdődne.
Most pedig néha nézem az „idei fecskéket”. Azokat, akik a mobiljukat nézik. Akik le-/kimaradnak a felkérésekből. Akik nem mindig mosolyognak, amikor vége a tandának. Nézem azt, ahogy az első tangócipőjüket próbálják, vagy beszerzik az első legyezőt. Ahogy az órák után próbálják azt az egy dolgot, amit aznap tanultak (jellemzően a milongán, élesben, random emberekkel). Látom, ahogy egymásra pislognak a tandák után a „milyen volt?” nézéssel. És azt is látom, amikor jó, amikor nagyon jó – és lassan kezdik észrevenni, hogy ez már AZ. Aztán elhessegetik, és újra úgy mennek el a következő milongára, mintha sosem történt volna meg az a „majdnem” pillanat.
Legszívesebben visszamennék az időben, és azt mondanám magamnak: Nem a tangóra készülsz. Nem az előszobájában vagy. Nem kell még valamilyenné válnod ahhoz, hogy jogod legyen élvezni. A három tanda, amit ma táncolsz, ugyanúgy része lesz a tangódnak, mint azok az esték, amikor egyszer majd alig lesz időd visszaülni a helyedre.
Talán még jobban is fogsz emlékezni rájuk.
De tudom, minden egyes pillanat a tangó része. A jók is, a rosszak is. Minden félelem, bizonytalanság, minden bátorság és félénkség. Valamikor ez van épp kéznél, valamikor az.
…és persze még mindig kezdő vagyok
Csak máshol. Elég egy új tanár, aki egy mondattal szétszedi azt, amit három éve biztosnak hittem. Egy másik szerep. Egy idegen milonga, ahol megint nem tudom, hová kell ülni. Egy ölelés, amelyben hirtelen kiderül, hogy van még valami, amit eddig egyáltalán nem értettem. És néha ez bosszant. Máskor viszont megkönnyebbülök tőle.
Mert lassan kezdem sejteni, hogy talán nincs is az a túloldal, ahová annak idején annyira igyekeztem. Csak egyre beljebb kerülünk valamiben, aminek közben mindig lesz olyan része, ahol megint kicsit ügyetlenek, kíváncsiak, de nagyon emberiek vagyunk. És talán a tangó épp ennyi, egy hely, ahol csak emberek vagyunk. Az meg már az elején is meg volt. És a legvégén is meg lesz. Tehát akár élvezhetjük is ezt a személyre szabott hullámvasutat.
